Az igazi műalkotások időtlenek és kortalanok, mert a beléjük kódolt egyetemes alkotói üzenet végtelen értelmezési lehetőségének megfejtésére törekvés izgalmával, vagy az önértékükben rejlő természetes szépség keresésének és felismerésének élményével hatnak az utókor számára. Nem szükséges bizonygatnunk, hogy ebben a tekintetben örökérvényű és klasszikus műveknek minősíthetjük az angol reneszánsz dráma kiteljesítőjének, William Shakespeare-nek darabjait is.  A szerteágazó shakespeare-i életmű gyöngyszemének számító legismertebb lírai tragédiát, Rómeó és Júlia szerelmének történetét rendhagyó "színházi miliőben", a Hevesi Sándor Színház próbatermében láthatta az ifjú (fiatal leányokból és fiúkból álló) közönség. Az előadást rendező Tompagábor Kornél nem kísérletezett a mű újabb interpretálásával, hű maradt a történet lineáris eseménysorához, ugyanakkor jó érzékkel szelektálta (ezáltal valósította meg rendezői koncepcióját) az írott mű cselekményét: azokat a sűrűsödési pontokat emelte ki (a Montague és Capulet család ellenségessége, Rómeó és Júlia találkozása, az erkélyjelenet, Rómeó és Tybalt párbaja, a szerelmesek halála a kriptában, stb.), amelyek annak "leglényegét" hordozzák, leginkább ismertek az olvasó, néző számára. Ezzel együtt szerencsésen irányította a figyelmet a helyzetekben rejlő - akár a nyelv szépségeiben, akár a hálás színészi alakításokban artikulálódó - művészi értékekre. Tompagábor láthatóan folytatta a korábbi ún. "beavató színházi" tradíciót, hiszen - a narrátor szerepében - többször megszakította az előadást és a beavatás rituáléjának részeként megjegyzéseket fűzött a látottakhoz, egyszersmind túl is lépett azon, amennyiben a nézőket is aktivizálta és megnyilatkozásra késztette, illetve a mű hatásértékének érvényesülése végett türelmességre intette.

A rendkívül stilizált, puritán körülmények (a játéktér legfontosabb kelléke az asztal) között bemutatott előadásban egybemosódott a színpad és a nézőtér, a személyes találkozásig szűkítve a színész és a néző közötti kommunikációs kapcsolatot.

A Rómeó és Júlia című darabot a színház ifjabb színészei mutatták be fiataloknak, főként diákoknak. Talán a korosztályoknak ez a viszonylagos közelsége is szerepet játszott abban, hogy a nézők hitelesnek fogadták el a megformált figurákat. Ezt erősítette, hogy a nemcsak díszletek, hanem jelmezek nélküli előadás - a szereplők köznapi ruhát viseltek - a dráma maiságára is reflektált, szimbolizálva a történet örökérvényűségét.

A rendező, amellett, hogy a diákok számára közérthetővé tette Shakespeare darabjának értékeit, a színpadi előadás létrejöttének műhelymunkájába is beavatta őket.

A Rómeó és Júliában szereplő alakok nem absztrakt figurák, hanem köztünk élő "hús-vér" emberek. Az őket megformáló színészek játékának mesterkéltség nélküli egyszerűsége és természetessége is erről győzött meg. Mészáros András (Rómeó) és Holecskó Orsolya (Júlia) az érzelmeik intenzitásának kisugárzásával hihető és hiteles szerelmespár benyomását keltették. Tánczos Adrienn (Capuletné, Patikárius) pontosan annyit mutatott meg a szerepből, amennyi a két figura darabbeli azonosításához szükséges. A dráma további alakjainak alapkarakterét hitelesítette Vízkeleti Zsolt (Mercutio), Hertelendy Attila (Benvolio), Mihály Péter (Tybalt), Urházy Gábor László (Lőrinc barát), Kovács Olga (Júlia dajkája) könnyed és felszabadult játéka.

A Hevesi Sándor Színházban formabontó körülmények között bemutatott Shakespeare-darab arról győzött meg bennünket, hogy a klasszikus művek közérthető megközelítése mindenképpen hozzájárul a közönség (jelen esetben a diákok) irodalmi/színházi ízlésének formálásához. 

Szemes Béla

Bemutató: 2008. május 26.

(Hevesi Sándor Színház)